Kapcsolódó művek
Mosonyi Mihály: Kéthangú Magyar Dalok Gyűjteménye – 1. Erkel Ferenc: Himnusz
Ha meghalljuk a Himnusz hangjait, ma mindenkinek a nemzeti összetartozás jut eszébe. A mű kultusza az 1867-es kiegyezéskor indult, amikor a nyilvános eseményeken és az iskolákban szokássá vált a Himnusz (és a Szózat) éneklése – köszönhetően részben Mosonyi Mihály egyszerűsített zongorakíséretének. Abban a korban Erkel sorai még kortárs zenének számítottak. Akkoriban a zeneszerzők gyakran zeneműveken különböztek és vesztek össze, aztán zeneművekkel békültek ki. Mosonyi Mihály és Erkel Ferenc jó barátságot ápoltak, mígnem aztán máig tisztázatlan okokból eltávolodtak egymástól. Az enyhüléskor zenei gesztusokat tett egymás felé a két szerző: Erkel elvezényelte Mosonyi néhány szerzeményét, Mosonyi pedig Erkel kompozíciója, a Himnusz átiratával igyekezett kedveskedni egykori barátjának. A két énekhangra írt és zongorakísérettel ellátott kotta – a Szózat hasonló átiratával egyetemben – épp 1867-ben jelent meg nyomtatásban a Rózsavölgyi kiadónál.
Erkel Ferenc: Dózsa György
A legtöbb esetben, ha egy zeneszerző ismert dallamot idéz a művében, szinte meg sem lepődünk. Felismerjük Kodály népdalidézeteit, a Hull a pelyhes fehér hót Dohnányi variációiban vagy a Dies irae dallamát Liszt Haláltáncában, és kizökkenés nélkül hallgatjuk tovább a darabot. Ám amikor egy olyan „hivatalos” zene hangjai szólalnak meg, mint a Himnusz, kicsit zavarba jövünk. Pedig Erkel műve sokakat megihletett, sőt, maga a szerző is felhasználta, ha üzenni szeretett volna vele. Például Dózsa György című operájának zárójelenetében, ahol a címszereplő – vállalva sorsát és tettei következményeit – a halálba készül. Ekkor csendül fel a „megbűnhődte már e nép”, mintegy reményt sugározva és megálljt parancsolva az erőszaknak. A művet 1867 tavaszán, a kiegyezés hajnalán, s ezzel a Himnusz diadalútjának küszöbén mutatták be először.
Liszt Ferenc: Szózat és Magyar Himnusz Fantázia
Liszt Ferenc átiratai igen sokoldalúak. Számos belőlük a szerző zongora-virtuozitását hivatott bemutatni a közönség által ismert dallamok segítségével. Mások kollégák által írt és Liszt által jónak tartott darabok terjeszthetőségét szolgálták; megint mások tisztelettel adóztak a pályatársak munkái előtt. A harminc évvel a Szózat és a Himnusz után, 1873-ban komponált, a két mű dallamait összekapcsoló Fantázia ez utóbbi kategóriába sorolható. A műveket leggyakrabban zongorára átdolgozó Liszt ezúttal zenekari hangzásra álmodta újra a kiegyezés óta kultikussá vált melódiákat. A két kiváló, de zeneileg igen különböző világ Liszt egyedi stílusával kiegészítve és összekötve érik egységes és új mélységeket nyitó romantikus zeneművé. A Pesti Vigadóban tartott premiert maga Liszt vezényelte, aki Andrássy Gyula grófnak ajánlotta alkotását.
Erkel Ferenc: Ünnepi nyitány
77 éves korában, 1887-ben Erkel Ferenc érezhette, hogy a darab, amin épp dolgozik, élete utolsó jelentős műve lehet. Ilyenkor egy szerző gyakran visszagondol pályájára, és emléket állít annak legemlékezetesebb pillanataiból. Erkelnél ez a világszinten is jelentős operatermésen túl a Himnusz megírása és nemzeti dallammá válása volt. Talán ez magyarázza, hogy taktusait (ahogy a Szózat hangjait is) az Ünnepi nyitányba is belecsempészte. A Nemzeti Színház alapításának 50. évfordulója alkalmából született, és az Operaházban illusztris közönség előtt bemutatott mű az idős szerző vezényletével szólalt meg. Erkel ekkoriban egyre gyakrabban vette igénybe fiai segítségét a komponálásban, de a mű atmoszférájából és a dirigálás tényéből kiindulva nincs okunk azt feltételezni, hogy a darab nem pontosan Erkel akarata szerint íródott volna. A nem a legtipikusabb Himnusz- és Szózat-motívumok mellett még a Sarolta című opera részlete is megszólal a nyitányban.
Dohnányi Ernő: Ünnepi nyitány
1923. november 19-én, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulója alkalmából hangverseny formájában nagyszabású ünnepséget rendezett a főváros. Ez az a bizonyos legendás koncert, ahol Kodály Psalmus Hungaricusa és Bartók Táncszvitje is megszólalt. És ahogy a két zeneszerző-óriás mellett Dohnányi a mai napig árnyékba szorul, úgy az eseményen megszólaló harmadik műről, az Ünnepi nyitányról is jóval kevesebb szó esik. A nyitány négy dallamot dolgoz fel, majd egyesít a darab végén. A művet Dohnányi saját melódiája nyitja, majd a Szózat sorait halljuk, később a szerző egy korábbi művéből, a Magyar Hiszekegyből idéz. Ezt követően csatlakozik be az eddig hallgató fúvószenekar (ugyanis a teljes apparátust két hagyományos és egy fúvós együttesre osztotta Dohnányi), amely Erkel Himnuszának jól ismert hangjait szólaltatják meg. Az eredeti és a három himnuszdallam a mű végén bonyolult, de ünnepélyes fanfárban egyesül.
Lajtha László: VII. („forradalom”) szimfónia
„A hangszerek a magyar tragédiák miatt keseregnek, az igazságért imádkoznak és a békés jövendőért idézik a Himnusz hangjait” – írta Lajtha László VII. szimfóniájáról. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése olyannyira megrázta a szerzőt, hogy tragikus hangvételű és rendkívül kifejező zenében adott hangot bánatának – először „Ősz”, később „Forradalom” alcímmel. Az 1957-ben befejezett mű több zenei idézetet is tartalmaz. „Szabadság, egyenlőség, testvériség” jeligére megjelenik a Marseillaise, a darab záróütemeiben pedig a magyar himnusz. Legalábbis valami nagyon hasonló: a szerző gyászosabbra cseréli Erkel harmóniáit a dallam alatt. Ráadásul az imádságot robosztus zenekari akkordok szakítják meg váratlanul épp úgy, ahogy a szabadságharc is elesett. A szimfóniát csak 1959 elején sikerült Magyarországon is bemutatni, ahol azonnal megértő és rajongó fülekre talált.
Hubay Jenő: c-moll („háborús”) szimfónia
1915. december 1-én nagyszabású hangversenyt rendeztek a Pesti Vigadóban a világháború áldozatai javára, a Háborúban Feldúlt Tűzhelyeket Újrafelépítő Országos Bizottság kezdeményezésére, az alkalomhoz illő műsorral. Az Egmont-nyitány, a Júdás Makkabeus áriája és győzelmi kórusa, valamint Brahms Schicksalsliedje mellet a fő attrakció Hubay Jenő új „háborús” szimfóniája volt, a szerző vezényletével. A Zeneakadémia zenekarát a filharmonikusok tagjaival egészítették ki százfős együttesre.
A „háborús” szimfónia 4. tételének végén felhangzó dallam-idézetek egyértelmű program-utalásokat közvetítenek. Megszólal a Rákóczi-induló, később csatlakozik hozzá a Gott erhalte kezdete, szintén elhangolva. Ez akár a két nép egységét is szimbolizálhatná, de valószínűbb az a magyarázat, hogy a háború zűrzavarában szerinte mindenkit egyformán torzít el az embertelenség.
Végül pedig a teljes zenekaron megszólal Erkel Himnusza, C-dúrban. A dallam nyolc ütemét változatlanul halljuk, majd Hubay tovább szövi a dallamot.
A c-d-e hangok Hubaynál is rövidebb hangértékek után állítják meg egy pillanatra a zenei folyamatot. Nyilvánvalóan a véletlennek köszönhető, hogy ugyanezek a hangok a Gott erhalte és a magyar Himnusz kezdetére is rímelnek (a Wacht am Rhein vége pedig a Himnusz második, ellentétes irányú motívumára), az viszont a Gott erhalte komponistája döntésének köszönhető, hogy az említett szakasz többszörösen is előkészíti Erkel nemzeti fohászának diadalmas elhangzását. Az első nyolc ütemet C-dúrban, változatlanul halljuk a teljes zenekar fortissimójában, majd Hubay tovább szövi a dallamot. Talán jelképes értelmű, hogy a „rebellis” Rákóczi-induló zenéje itt már nem tér vissza, hanem Hubay azt a teljes nemzet egységét szimbolizáló melódiával helyettesíti, és ezzel zárja szimfóniáját.